Ebben a cikkben a magányt veszem nagyító alá, ezúttal egy kicsit tudományosabb értelemben.

A magányt "szubjektív jelenségként” is meg lehet határozni, amelynek számos objektív kondicionáló tényezője van, azonban meg kell különböztetni a fizikai egyedülléttől és a társadalmi elszigeteltségtől, valamint a pozitívan megélt önmagáért való léttől. A régebbi, filozófiai értekezésekben gyakran előforduló pozitív magányosság szemléletével ellentétben a magányos és az egyedül kifejezés szemantikai tere jelenleg negatív jelentéstérrel rendelkezik a mindennapi nyelvünkben. Manapság a magány kifejezés elsősorban a személy kívánt és tényleges társas kapcsolatai közötti érzékelt eltérésre utal. Ez az a szubjektív érzés, miszerint a meglévő társas kapcsolatok nem rendelkeznek a kívánt minőséggel. A magányosság fogalmát általában megkülönböztetjük a társadalmi elszigeteltség fogalmától, amely alatt az egyedüllét objektív állapotát értjük. Bár a magányosság és a társadalmi elszigeteltség összefügg, jelentésük nem ugyanaz: Sokan szívesen vannak egyedül, ezzel szemben vannak olyan emberek is, akik magányosnak érzik magukat, annak ellenére, hogy kívülről nézve nagy szociális hálóval rendelkeznek. A magánynak, mint kifejezésnek általában negatív (a normától való eltérés vagy hiány értelmében), de néha pozitív konnotációja is lehet: például olyan mentális helyreállítási stratégiai értelemben, amely képes a gondolatok rendszerezésére vagy a kreativitás fejlesztésére, illetve előmozdítására.

A szociálpszichológiában a társadalmi elszigeteltség kifejezést olyan emberek élethelyzetének leírására használják, akiknek kevés társas kapcsolata van más emberekkel. Attól függően, hogy az átlagos kapcsolati szint milyen mértékben marad el attól, amit az adott személy demográfiai referenciacsoportján belül normálisnak tartanak, a társadalmi elszigeteltség akár jelentős mentális betegségértékkel bírhat. A társadalmi elszigeteltség mint szociológiai kategória objektíven létezhet egy konkrét esetben anélkül, hogy az érintett személy ezt szubjektíven hiányosságként érzékelné. Annak érdekében, hogy a társadalmi elszigeteltség objektív ténye, és az érintettek szubjektív értékelése közötti különbség fogalmilag egyértelmű legyen, a társadalmi elszigeteltséget gyakran szembeállítják a magányosság érzékelésével: Egy személy akkor tekinthető magányosnak, ha úgy érzi, hogy társas kapcsolatainak száma és intenzitása nem elegendő, és szenved ettől a hiánytól. Nagyon is lehetséges, hogy valaki szubjektíven szenved a magánytól, még akkor is, ha az objektív normák szerint elegendő számú társas kapcsolattal rendelkezik. A társadalmi elszigeteltség kialakulásához számos tényező járulhat hozzá, amelyek közül néhány összefügg egymással, és egymást is erősíthetik. Ezen tényezők szinte mindegyike azt a kérdést járja körül, hogy milyen hatással vannak egy személy társadalmi életben való részvételére. Ennek a megközelítésnek az az oka, hogy ez a részvétel elengedhetetlen feltétele annak, hogy társadalmi kapcsolatokat tudjunk kialakítani. Különbséget kell tenni az exogén tényezők (a társadalmi kockázati csoporthoz való tartozás értelmében) és az endogén tényezők között, amelyek az egyén személyiségszerkezetének tulajdoníthatók.

Az endogén tényezők közös jellemzője, hogy a folyamatos elszigeteltség következtében egyre inkább megszilárdulnak, mivel éppen a társas élmények hiánya miatt hiányzik a saját tapasztalatok és a külső események relativizálásának és megfelelő értékelésének képessége. Endogén tényezők közé rendszerint olyan tényezőket sorolunk, mint a a) negatív énkép, b) bizonyos szociális tapasztalatok nem megfelelő általánosítása, c) szelektív negatív észlelés vagy, d) sajátos attribúciós minták. Az említett endogén tényezők mellett, az egyénnel kapcsolatban az exogén tényezők is jelentős szerepet játszanak. A munkanélküliség mellett ezek közé tartozik a társadalmi kirekesztés minden formája. Példának okáért zaklatás során az elkövetők közvetett kirekesztő módszereket alkalmaznak, azért, hogy elősegítsék az áldozat elszigetelődését.